Bár a vizsgaidőszakról az átlagembernek a tanulás jut eszébe, de az egyetemistának bizony nagyon sok más is. Mert azért valljuk be, ki az, aki éjt-nappallá téve csak tanul ilyenkor? Ráadásul az agyunk mintha ellenünk fordulna, hirtelen minden egyéb elkezdi érdekelni - ami persze a tanuláson kívül esik. Összeszedtem most néhány dolgot saját tapasztalatokból is, hogy melyek azok a "halaszthatatlan teendők", amelyekkel a vizsgaidőszakban eltöltjük az időt a tanulás mellett/helyett.

1. Sorozatok nézése - általában nem nézek sorozatokat, de a vizsgaidőszakban biztos, hogy találok egy olyan szériát, amit egyszerűen muszáj végignéznem, a lehető legrövidebb idő alatt.

2. Blogolás, regényírás - ihlethiány? A vizsgaidőszak a legjobb megoldás! Mindegy, hogy éppen egyházjogot tanulok, garantáltan ihletet kapok egy újabb blogbejegyzéshez, amit persze azonnal muszáj megírnom.

3. Design - nincs is jobb, mint a kódolással bíbelődni, miközben tudom, hogy éppen egy egész könyvet kellene megtanulnom.

4. Jégkorong meccs miatti éjszakázás - ez mondjuk tavaly volt rám jellemző, hiszen idén az Ottawa Senators nem jutott be a rájátszásokba. Az elvem, miszerint az éjszaka arra való, hogy aludjunk, csak addig tartotta magát, amíg az Ottawa Senators be nem lépett az életembe. Másnap vizsgáznom kell? Attól még az NHL diktálja a tempót.

5. Ottawa Senators képek, videók nézegetése - mondjuk ez nem csak vizsgaidőszakban. :)

6. Természet - a vizsgaidőszak tökéletes lehetőség arra, hogy az ember rácsodálkozzon a körülötte lévő természet szépségére, akár órákon keresztül.

7. Takarítás - vizsgaidőszakban az ember stresszesebb, így természetes, hogy jobban zavarja a rendetlenség, kosz, mosatlanok, stb. Elvégre is, a tanuláshoz szép, tiszta, rendezett környezet kell. 

8. Evés - értelemszerűen mindig akkor jön rám, amikor már két mondatot elolvastam a könyvben. Valljuk be, kemény meló a tanulás, a dolgozatírásról nem is beszélve. Kell az energia.

9. Beszélgetés - ilyenkor dolgozza fel az ember a szorgalmi időszak (vagy jelen esetemben a gyakorlati év) eseményeit, amit muszáj, hogy kibeszéljen magából. De úgy igazából a téma lehet bármi.

Remélem, azért éreztétek az iróniát a bejegyzésben. Mondjuk ha belegondolunk, valóban így van ez, de azért az is biztos, hogy tudjuk jól, a tanulás sem hanyagolható, sőt. A vizsgaidőszakban szerintem az a jó, hogy az ember saját maga ossza be az idejét, és ha jól csinálja, akkor mindenre jut ideje. Mert nem jó egyik véglet sem, tehát sem a lazsálás (pedig fennáll a veszélye a rendelkezésre álló idő jellegéből adódóan), sem a túlhajszolás, hiszen az agyunknak fel is kell dolgoznia az információkat. Mindig is próbáltam egyfajta arany középutat találni, tehát hogy nagyjából egyenes arányban legyen a pihenés és a tanulás. Azt is el kell fogadni, hogy egyik nap viszi a másikat, én pl. múltkor egy egész napot kihagytam, mert éreztem, hogy az agyam nem befogadóképes, aztán másnap meg 6 tételt átvettem. Ha nem megy, nem szabad erőltetni, és még véletlenül sem kell megijedni. Nem gépek vagyunk, hanem emberek. Az évek során rájöttem, hogy a tanulási terveknek sincs sok értelme, olyan formában, ha beosszuk napra, vagy akár órára pontosan, hogy mikor hány tételt tanulunk meg. Azért nem jó, mert könnyen alakulhatnak máshogy a dolgok, és akkor nincs sikerélmény, így veszítünk a lelkesedésből. Egyetlen célt tűzzünk ki magunk elé: a vizsgára minden tételt vegyünk át. De ne szabjuk meg, hogy ezt hogyan és miként. Így nem lesz annyira feszített a tempó, és nem támasztunk irrális elvárásokat önmagunkkal szemben. A "bokros teendőinket" pedig ne hanyagoljuk el, hiszen ezektől (is) lesznek olyan szépek az egyetemista évek, és lesz miről nosztalgiázni a későbbiekben. :)

Tegnap Sára oldalán láttam egy nagyon jó kis music tag-et, ami nagyon megtetszett, és úgy terveztem, hogy azt fogom kitölteni, de aztán beindult a fantáziám, és arra gondoltam, kicsit átvariálom az egészet. :) Szóval, 10+1 kérdés, random mennyiségű zeneszám a lejátszóban, véletlen sorrend bekapcs, és mehet! :) Nagyon jól elszórakoztam vele, és olyan érdekes eredmények születtek, arra gondoltam, meg is osztom veletek! ^^ (A dalok többsége egyébként is az Ottawa Senators-t juttatja eszembe, hiszen a csapat iránti rajongásommal egyidőben kezdtem el hallgatni őket. Ebben a tag-ben csak és kizárólag a dalok címét, illetve a bennem keltett érzéseket vettem figyelembe, tehát a teljes szöveget nem! Csak az esetleges félreértések elkerülése végett... :))

Ma megvolt az angol szakfordítás védésem, ami legnagyobb meglepetésemre ötös lett! Nem akartam elhinni, a tanárnő azt mondta, hogy nagyon sokat fejlődtem az előző félévhez képest, és megdicsért, és azt mondta, már csak ezért is megérdemlem az ötöst. :) Szóval, a kitartásnak és a szorgalomnak tényleg megvan az eredménye. Megkérdezte, min lehetne még változtatni, és mondtam, hogy a kiejtésen, mert az néha eléggé... sajátos. :D Megkérdezte, hogy szerintem hogyan lehetne jobb a kiejtésem, és mondtam neki, hogy mostanában elkezdtem jégkorong meccset nézni angol kommentátorral, és az sokat segít. De amúgy ez tényleg így van. A kiejtésnek kifejezetten jót tesz. A magyar meg amúgy is csak felidegesít, mert pártoskodnak, és rosszul ejtik a neveket, pl. Pageau rendszerint "Pazsó", amitől a hideg futkos a hátamon... Na, mindegy, szóval most örülök, mert angol csak gimiben tanultam négy évig, érettségiztem belőle, de azóta elő se vettem. De tök jó, hogy így feltornáztam magam. 

Nézegettem ma Nasz Danis videókat, biztos ismeritek, és neki vannak ezek a jó kis sulis videói, az egyikben pedig általános iskolai sztorikat mesél. Erről nekem is eszembe jutott néhány, arra gondoltam, meg is osztok egyet veletek, ami a gimis éveimből való, és elég gáz, de mindegy, felvállalom, mert ez is sok minden megmagyarázhat velem kapcsolatban. :D

Előtte egy tény rólam: sohasem lógtam még el a suliból. Igen, nem véletlenül húztam át. Mert egyszer ellógtam. De meg is emlegettem azt az egy alkalmat...! Mondom, hogy történt. :)

Azt hiszem, kilencedikes voltam, szóval még igen kis zöldfülű, és kerestem a helyem a közösségben. Urolsó óránk tesi volt, az egyik osztálytársam pedig (aki helybeli volt, és mindig autóval járt a suliba, sehova nem ment gyalog, így nem ismerte a suli környékét sem - ez így utólag nézve igenis fontos a történet szempontjából) megkérdezte, nem-e mennék el vele a dm-be. Mondom neki, hogy hát de tesi lesz. Azt mondja, nem baj, majd azt mondjuk a tanárnak, hogy nem érzi jól magát, és elkísérem a kórházba. 

A belső hangom súgta, hogy felejtsd el, ne menj bele, csak rosszul jössz ki belőle. Már akkor is tapasztaltam, hogy más bármit csinálhat, de ha én egyszer valami olyasmit teszek, akkor aztán... De aztán persze felülkerekedett egy pillanatra a "vadabb" énem, és azt mondtam (persze, hosszú győzködés után), hogy miért ne? Utolsó óra, ráadásul tesi, igazán nem eshet bajom. Csapjunk bele!

Elkérezkedtünk hát a tanártól, az osztálytársam előadta a mesénket, én csak hallgattam, mert sose tudtam hazudni, majd miután elengedett minket, el is húztuk a csíkot. A dm felé vettük az irányt, de már félúton olyan rossz érzésem volt, és azon gondolkoztam, hogy másnak ez olyan könnyen megy, tele van igazolatlannal, de nem érdekli, én meg itt félek, de hát mégis, mitől? Próbáltam elengedni magam, de egyre rosszabb lett. Aztán persze, hogy bekövetkezett az, ami százezerből szerintem egy lógós diákkal történik meg, és hát miért is ne én legyek az az egy: az osztályfőnök jött velünk szembe az utcán. 

De most őszintén: hogy lehetek ilyen szerencsétlen!? Magamban elátkoztam százszor azt, amikor belementem ebbe a hülyeségbe, mert hát persze, ez is csak én lehetek... Ráadásul hogyne ismert volna fel minket, és még kérdőre is vont, ott a nyílt utcán. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy az osztálytársam természetesen meg se szólalt, csak állt mellettem, így hát nekem kellett valamit ott ebben a szorult helyzetben javítanom a dolgokon. 

Mondjunk valamit, ami nem is olyan átlátszó, nem is olyan gyanakvást-keltő, hihető, és még nem is ciki... "Hát, tanárnő, az úgy volt, hogy nem éreztem jól magam, és megkértem, hogy kísérjen át a kórházba", mondtam neki, de az arcoma ez volt írva: "életemben egyszer lógtam el, ne tessék ezért bántani, én nem akartam semmi rosszat, én csak egy kicsit igazi diák akartam lenni, hát most miért kell velem ezt csinálni?" Az osztályfőnök végignézett rajtam, igen érdekesen, és azt mondta: "nem tűnsz betegnek". Na, erről ennyit. 

Tehát, nem csoda, ha ezek után bárki megkísérelt volna rávenni a lógásra, annyit mondtam: nem. Tuti, hogy nem. Nincs az a pénz. Nincs az a birodalom. Én-soha-többet-nem-lógok. 

Egyébként mindezek után másnap odaálltam az osztályfőnök elé, és elnézést kértem tőle ezért, valamint ősztinén elmondtam, hogy nem volt semmi bajom, tényleg ellógtam. Erre úgy éreztem, szükség van, mivel nem pont egy lógósként akartam neki bemutatkozni (mint említettem, kilencedikes voltam, így akkor még nem nagyon ismert minket). Az osztálytársam meg kiröhögött, amiért ilyen lelkiismeretes vagyok, de az osztályfőnök értékelte az őszinteségemet, és azt, hogy vállalom a tetteimet. Szóval, semmi sem történik ok nélkül, és mindenből lehet tanulni.

/képek: giphy.com/