Mindannyian éltünk már át fájdalmas időszakot az életünkben, amikor elveszítettünk valakit, vagy netán valamit. Gondolok itt például a gyászra, melynek egyébként rengeteg fajtája van, hiszen mindenféle veszteség gyásznak nevezhető, még az is, ha elhagyjuk a kedvenc könyvünket a vonaton, de persze ez nem hasonlítható össze azzal, amikor egy szerettünket veszítjük el. Az üresség érzése, a fájdalom azonban mindkettőben közös. És ha valakit valamilyen tragédia ér, akkor persze, hogy az megviseli, még akkor is, ha nem mutatja ki. Azt, hogy belül mit érez, csak ő tudja. 
De vannak az életünkben tabu témák, amikről nem beszélünk, mert akkor azt hisszük, nincs. Ilyen egyébként a halál, de a gyengeség is ide tartozik. Nem szeretjük kimutatni, ha valami bánt, mert akkor sebezhetőek leszünk, és sajnos vannak olyanok, akik hajlamosak arra, hogy kihasználják pillanatnyi lelkiállapotunkat. Látnunk kell, hogy mi itt a probléma: az, hogy külsőségekben gondolkodunk. Egyrészt azért, mert kifelé erősnek akarjuk mutatni magunkat - ami önmagában véve talán nem is olyan nagy baj. A gond ott van, amikor önmagunkat is becsapjuk azzal, hogy elhitetjük magunkkal: "nem, ez nem viselt meg engem, erős vagyok, nem fáj..." 
Amikor kiskoromban injekciót kaptam az orvosnál, előtte anya mindig elmondta őszintén, hogy fájni fog, és nyugodtan sírhatok, csak ne hisztizzek, mert azzal több kárt csinálok, mint hasznot. És igaza volt, és úgy hiszem, ez az élet minden területére kihat. De sok szülő azt mondja a gyerekének: "Nem fáj az! Nehogy sírjál! Legyél ügyes!" Nos, valaki nem attól lesz ügyes, hogy nem sír. Ami fáj, az fáj. Ez egy tény. Az életben vannak dolgok, amik igenis fájnak, amik könnyeket csalnak a szemünkbe. Hazugság azt mondani, hogy nem fáj az. Még nagyobb butaság azt mondani, hogy ezek miatt nem kell sírni. Mindenki úgy teszi, ahogy belülről érzi, és ebbe igazából senkinek nem lenne szabad beleszólnia. De az biztos: ha egy traumát, tragédiát, sérelmet, veszteséget nem dolgozunk fel, akkor annak a jövőben úgyis meglesz a böjtje... 
Ha testi fájdalmaink vannak, elmegyünk az orvoshoz, vagy veszünk be gyógyszert, de semmiképpen sem vesszük félvállró a dolgot, hiszen amíg a fájdalom el nem múlik, addig nem tudunk más dolgokra koncentrálni. A lelki fájdalmat viszont általában nem vesszük annyira komolyan, mert az kifelé nem látszik, azt egy mosollyal elrejthetjük. De miért is rejtjük el? Mert a külvilág azt mondja: "Légy erős! Nem fáj az! Nehogy összeomolj!" Pedig sokszor pont ezektől a külső elvárásoktól omlik össze valaki, hiszen nem elég a baja, még nyomasztják az ehhez hasonló "jó tanácsokkal" is. Én is próbáltam.Volt, hogy évekig nem sírtam, most meg ott tartok, hogy egy megható filmes jelenetnél már potyognak a könnyeim. Mindez azért, mert most jön ki belőlem az eddig elfojtott fájdalom. Szóval, több kárt csináltam, mint hasznot. 
A fájdalom, veszteség ugyanúgy hozzátartozik az életünkhöz, mint az öröm. Nem tabu téma, nem is szabad, hogy az legyen. Tudatosítsuk magunkban, hogy ez is egy valós érzelem, amit ugyanúgy meg kell élni. Ha a tesi fájdalmakat komolyan vesszük, a lelkünknek is tartozunk ennyivel. Aki tagadja, hogy fáj, az nem erős. Az az erős, aki szembenéz a fájdalommal, mert csak így fog tudni majd tovább lépni rajta. Ha ellenáll neki, csak belegabalyodik, és abból kiszabadulni... nos, nem lesz könnyű.