Ma megnéztem a sorozat 10. részét, és végre valahára Mary Margaret és David (vagyis Hófehérke és James) egymásra találtak! :) Jó, tudom, hogy egyébként egyáltalán nem etikus, amit csinálnak, hiszen David-nek van felesége, szóval tényleg nem szép tőle, hogyha úgy kezd bele Margaret-tel egy kapcsolatba, hogy előtte nem zárja le az előzőt, de hát, mivel ismerem az előzményeket, és tudom azt, hogy ők egyébként egy pár, így kicsit másabb a helyzet. Tényleg szurkoltam nekik, ami lehet, hogy hülyeség, elvégre ez csak egy sorozat, de eszembe jutott, hogy hányan kerülgetik egymást a való életben, aztán meg lehet, hogy nem jönnek össze. 

via GIPHY

Egyébként érdekesnek találtam azt a bájitalt, ami elfeledteti a szerelmet. Vajon jó lenne, ha létezne ilyen "orvosság"? Eszerint a szerelem tényleg egy betegség lenne, és lehet, van benne valami, ha arra gondolunk, hogy a szerelem mennyire tud fájni. Ez tényleg egy olyan dolog, amiben nincs biztosíték, és amiben óriási a rizikó, a kockázat. De mégis vállaljuk, mert amúgy meg olyan szép. És nagyon tetszett az is, amit Morgó mondott: hogy ő nem akarja elfelejteni a fájdalmat, mert, bár nagyon fáj, de hozzátartozik a lényéhez. (Erről szerintem majd írok egy kis elmélkedést...)

Én régen nagyon jó voltam a fájdalom leplezésében. Volt, hogy évekig (!) nem sírtam, és csak utólag jöttem rá, mennyi kárt okoztam ezzel magamnak. Még saját magam előtt is szégyelltem a könnyeimet, és bizonygattam, hogy nekem ugyan nem fáj ez meg ez, én túl tudom rajta tenni magam, erős vagyok. De sokszor a könnyek talán nem is a gyengeséget jelzik, hanem ellenkezőleg: azt mutatják, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy kimutassuk, ez nekünk mennyire fáj. Mert egyébként nem könnyű kimutatni az érzéseinket. Vagy leglábbis nekem elég nehéz. Mármint, akiket szeretek, és akik közel állnak hozzám, azoknak persze ki tudom mutatni. De így idegenek, vagy távoli ismerősök előtt sosem kelteném annak a látszatát sem, hogy valami bánt. De aki szán rám egy kis időt, és alaposabban szemügyre vesz, az láthatja a tekintetemben a megtörtséget...

Na, hát a sírás az egyik, amiben egyébként nem vagyok jó. :) Emlékszem, a ballagáskor is ott sírt mindenki körülöttem, én meg csak álltam, és azon gondolkoztam, hogy most ez nagyon gáz, hogy én még csak nem is könnyezek? De ugyanígy egy temetésen sem tudok sírni. Ha könnyeket akarok ejteni, azt általában egyedül teszem. Mert egyébként nagyon hamar eltörne nálam a mécses, ehhez elég valakitől egy együttérző mosoly, vagy vállsimogatás - és már nő is a gombóc a torkomban. Ezért hát inkább nem nagyon beszélek másoknak a problémámról, pedig valójában jól esne sokszor az együttérzés... Na, ki érti ezt? :)

Evezzünk kicsit vidámabb vizekre. Nem csak a sírásban, de sok másban sem vagyok kifejezetten jó. Most felsorolok néhányat:

1. Fabrikálás: egyszerűen képtelen vagyok szabályosan, szépen, egyenesen elvágni, kivágni bármit is. Pedig jó a kézügyességem, de ez a képességem a rajzolásban kimerül, mert ugyanilyen ügyetlen vagyok például a gyöngyfűzésben is.

2. Korcsolya: egyszer elmentünk az egyetemen a városi jégcsarnokba. Na, hát ott látni kellett volna engem... Ketten is fogtak oldalról, amikor pedig nem, akkor az oldalsó korlátban kapaszkodva araszoltam előre, és imádkoztam, hogy csak egyszer jussak le erről a pályáról. Pedig mások olyan könnyen siklanak a jégen...

3. Éjszakázás: nem bírnék éjszakázni. Nem, és nem. Ha nem alszok eleget, ha fáradt vagyok, akkor képtelen vagyok bármire. Olyankor még beszélgetni sem lehet velem, és ugyanez van, ha éhes vagyok. Ebben a két esetben nem lehet rám ismerni, elmehetnék egy Snickers reklámba is. :)

4. Sport: tényleg nagyon szerettem volna sportolni. Próbálkoztam a kosárlabdával, röplabdával, floorball-al, görkorcsolyával, de egyszerűen nem megy egyik sem. A pályán olyan botlábú-és kezű vagyok, hogy legszívesebben a föld alá süllyednék. Ennek ellenére valahogy mégyis sikerül öntudatlanul is nyeréshez segítő mozdulatokat tennem a labdával, de ha lehet, inkább hanyagolom ezeket a játékokat. 

5. Szavalás: kiállni, és beszélni, az oké. De kiállni, és verset szavalni - na, az már nem. Általános iskolában előszeretettel vittek engem szavalóversenyre, amit ki nem állhattam. Mondjuk azóta nem próbáltam, de akkor is tudom, hogy nem az én műfajom. 

6. Sminkelés: ha már egyszer lány vagyok, akkor ehhez is értenem kell, nem? Nos, nálam a sminkelés kimerül a szempillaspirál használatában. Bevallom, szoktam kísérletezni néha a szemceruzával is, de akkor általában úgy nézek ki, mint egy pandamaci. A pirosítóról nem is beszélve, amitől inkább leszek egy játékbaba... Szóval, én a kevesebb néha több elvet vallom, és ha lehet, inkább kerülöm a sminkecsetet. :)

Most így hirtelen ennyi jutott eszembe, de biztos van még sok más, amiben ügyetlenebb vagyok. Viszont ennek ellensúlyaként nagyon jó például a név-és arcmemóriám: olyan személyeket is képes vagyok megismerni az utcán, akikkel tíz évvel ezelőtt voltam táborban. Kicsit csalódás, hogy ők viszont nagyrészt azt sem tudják, ki vagyok, de nem veszem a szívemre. :)