Ma megnéztem a sorozat 10. részét, és végre valahára Mary Margaret és David (vagyis Hófehérke és James) egymásra találtak! :) Jó, tudom, hogy egyébként egyáltalán nem etikus, amit csinálnak, hiszen David-nek van felesége, szóval tényleg nem szép tőle, hogyha úgy kezd bele Margaret-tel egy kapcsolatba, hogy előtte nem zárja le az előzőt, de hát, mivel ismerem az előzményeket, és tudom azt, hogy ők egyébként egy pár, így kicsit másabb a helyzet. Tényleg szurkoltam nekik, ami lehet, hogy hülyeség, elvégre ez csak egy sorozat, de eszembe jutott, hogy hányan kerülgetik egymást a való életben, aztán meg lehet, hogy nem jönnek össze. 

via GIPHY

Egyébként érdekesnek találtam azt a bájitalt, ami elfeledteti a szerelmet. Vajon jó lenne, ha létezne ilyen "orvosság"? Eszerint a szerelem tényleg egy betegség lenne, és lehet, van benne valami, ha arra gondolunk, hogy a szerelem mennyire tud fájni. Ez tényleg egy olyan dolog, amiben nincs biztosíték, és amiben óriási a rizikó, a kockázat. De mégis vállaljuk, mert amúgy meg olyan szép. És nagyon tetszett az is, amit Morgó mondott: hogy ő nem akarja elfelejteni a fájdalmat, mert, bár nagyon fáj, de hozzátartozik a lényéhez. (Erről szerintem majd írok egy kis elmélkedést...)

Én régen nagyon jó voltam a fájdalom leplezésében. Volt, hogy évekig (!) nem sírtam, és csak utólag jöttem rá, mennyi kárt okoztam ezzel magamnak. Még saját magam előtt is szégyelltem a könnyeimet, és bizonygattam, hogy nekem ugyan nem fáj ez meg ez, én túl tudom rajta tenni magam, erős vagyok. De sokszor a könnyek talán nem is a gyengeséget jelzik, hanem ellenkezőleg: azt mutatják, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy kimutassuk, ez nekünk mennyire fáj. Mert egyébként nem könnyű kimutatni az érzéseinket. Vagy leglábbis nekem elég nehéz. Mármint, akiket szeretek, és akik közel állnak hozzám, azoknak persze ki tudom mutatni. De így idegenek, vagy távoli ismerősök előtt sosem kelteném annak a látszatát sem, hogy valami bánt. De aki szán rám egy kis időt, és alaposabban szemügyre vesz, az láthatja a tekintetemben a megtörtséget...

Na, hát a sírás az egyik, amiben egyébként nem vagyok jó. :) Emlékszem, a ballagáskor is ott sírt mindenki körülöttem, én meg csak álltam, és azon gondolkoztam, hogy most ez nagyon gáz, hogy én még csak nem is könnyezek? De ugyanígy egy temetésen sem tudok sírni. Ha könnyeket akarok ejteni, azt általában egyedül teszem. Mert egyébként nagyon hamar eltörne nálam a mécses, ehhez elég valakitől egy együttérző mosoly, vagy vállsimogatás - és már nő is a gombóc a torkomban. Ezért hát inkább nem nagyon beszélek másoknak a problémámról, pedig valójában jól esne sokszor az együttérzés... Na, ki érti ezt? :)

Evezzünk kicsit vidámabb vizekre. Nem csak a sírásban, de sok másban sem vagyok kifejezetten jó. Most felsorolok néhányat:

1. Fabrikálás: egyszerűen képtelen vagyok szabályosan, szépen, egyenesen elvágni, kivágni bármit is. Pedig jó a kézügyességem, de ez a képességem a rajzolásban kimerül, mert ugyanilyen ügyetlen vagyok például a gyöngyfűzésben is.

2. Korcsolya: egyszer elmentünk az egyetemen a városi jégcsarnokba. Na, hát ott látni kellett volna engem... Ketten is fogtak oldalról, amikor pedig nem, akkor az oldalsó korlátban kapaszkodva araszoltam előre, és imádkoztam, hogy csak egyszer jussak le erről a pályáról. Pedig mások olyan könnyen siklanak a jégen...

3. Éjszakázás: nem bírnék éjszakázni. Nem, és nem. Ha nem alszok eleget, ha fáradt vagyok, akkor képtelen vagyok bármire. Olyankor még beszélgetni sem lehet velem, és ugyanez van, ha éhes vagyok. Ebben a két esetben nem lehet rám ismerni, elmehetnék egy Snickers reklámba is. :)

4. Sport: tényleg nagyon szerettem volna sportolni. Próbálkoztam a kosárlabdával, röplabdával, floorball-al, görkorcsolyával, de egyszerűen nem megy egyik sem. A pályán olyan botlábú-és kezű vagyok, hogy legszívesebben a föld alá süllyednék. Ennek ellenére valahogy mégyis sikerül öntudatlanul is nyeréshez segítő mozdulatokat tennem a labdával, de ha lehet, inkább hanyagolom ezeket a játékokat. 

5. Szavalás: kiállni, és beszélni, az oké. De kiállni, és verset szavalni - na, az már nem. Általános iskolában előszeretettel vittek engem szavalóversenyre, amit ki nem állhattam. Mondjuk azóta nem próbáltam, de akkor is tudom, hogy nem az én műfajom. 

6. Sminkelés: ha már egyszer lány vagyok, akkor ehhez is értenem kell, nem? Nos, nálam a sminkelés kimerül a szempillaspirál használatában. Bevallom, szoktam kísérletezni néha a szemceruzával is, de akkor általában úgy nézek ki, mint egy pandamaci. A pirosítóról nem is beszélve, amitől inkább leszek egy játékbaba... Szóval, én a kevesebb néha több elvet vallom, és ha lehet, inkább kerülöm a sminkecsetet. :)

Most így hirtelen ennyi jutott eszembe, de biztos van még sok más, amiben ügyetlenebb vagyok. Viszont ennek ellensúlyaként nagyon jó például a név-és arcmemóriám: olyan személyeket is képes vagyok megismerni az utcán, akikkel tíz évvel ezelőtt voltam táborban. Kicsit csalódás, hogy ők viszont nagyrészt azt sem tudják, ki vagyok, de nem veszem a szívemre. :) 

Jó, igazából csak haza megyek, úgyhogy most épp a vonaton ülök. Még másfél óra hazáig, köszönhetően a csúcszuper gyorsaságnak, amivel az itteni vonatok "száguldoznak". De nem baj, végül is, nem sietek. :) Egyébként jobban szeretem a vonatot, mint a buszt, mert sokkal kényelmesebb, és a buszon néha rosszul szoktam lenni, de ez a vonaton nem fordul elő, mivel ennek egyenletes a tempója. Meg itt tényleg lehet kicsit pihenni, gépezni, olvasni, vagy bármit. 

Ma leadtam az indexet, és beiratkoztam a második félévre, úgyhogy hivatalosan is megkezdődött a visszaszámlálás. Néha elgondolkozok azon, hogy mi lesz jövőre - egy év gyakorlatom lesz, és csak utána kapok diplomát - de egyelőre nem is akarok ezen gondolkodni. Először legyen meg a második félév is, a vizsgák, meg minden, aztán majd minden kialakul. :) Mindenesetre én már felszerelkeztem a szorgalmi időszakra - és itt elérkeztünk a harmadik napi kihíváshoz: mi az a bizonyos különös hóbortom, amire tegnap utaltam?

Szóval, az úgy volt, hogy tegnapelőtt csak benéztem az írószerboltba. Igazából nem is én akartam bemenni, hanem a barátom, és hát én meg nem vagyok semminek az elrontója. :) Nos, nem kellett volna bemennem. Két perc múlva már legalább tíz füzetet kapkodtam össze, amelyekből végül a fenti hármat válogattam ki. Az egyik egy projektfüzet, már tavaly is ilyet használtam, és nekem nagyon bevált, mert így csak egy füzetet kell magammal hurcolnom. (A nagyon jegyzetelős tárgyakhoz beviszem mindig a laptopot) A Londonosat az angolozás céljából vettem, meg hát amúgy sem tudtam volna ott hagyni, olyan jól néz ki szerintem. A kicsi füzetet, amin a pólók vannak, azt még nem tudom, mihez fogom használni, de tényleg nem tudtam ott hagyni, mert úgy rám nézett... De ugyanezt mondhatnám a másik tízre is, amit végül fájó szívvel, de visszatettem a polcra. És akkor még az irattartó mappákról nem is beszéltem... Áh, szóval aki jót akar magának, az jobb, ha nem jön be velem egy írószer boltba, mert garantáltan nem szabadul. Órákig képes vagyok elnézelődni. Ha elmegyünk a Tesco-ba, ott is egyből a füzetek felé veszem az irányt, akárcsak egy százforintos boltban. Azt nem tudom, miért vagyok ennyire az írószerek megszállottja, de már egész kiskoromtól kezdve így van. A tollaimat olyan becsben tartom, hogy ha valaki kölcsönkéri, lesem minden mozdulatát, nehogy kárt tegyen benne. Gimiben ezért inkább olcsóbb tollakat is hordtam magammal, és azt adogattam oda - amiket persze mindig egyből visszaszolgáltattak nekem, nem úgy, mint a kedvenceimet. Szóval, én nem a cipők, táskák, szemfestékek, rúzsok, hanem az írószerek (füzet, toll, jegyzettömb, stb.) megszállottja vagyok. Már most is alig várom, hogy elkezdjem használni a projektfüzetet, a Londonos pedig most is a táskámban pihen, arra várva, hogy elkezdjek bele írni. Ez szerintem holnap meg is fog történni. Vagy holnapután. Most egy pár napot biztosan pihenek - ami nálam főleg írogatásból áll. :) De el akarok kezdeni olvasni is egyébként. Az Inferno-t végül nem hoztam haza a koliból, de otthon van egy másik könyvem, az Unbreakable, amit még előző félévben vettem, és szerintem biztosan elolvasom. Nem hosszú, csak vagy 200 oldal, úgyhogy hamar meglesz. De már kíváncsi vagyok rá. És hát, az Egyszer volt hol nem volt-ot is folytatni kell, mert még csak az elő évad 9. részénél járok. De az a "baj" (ami végül is nem baj), hogy nem bírok sok részt megnézni egyszerre egy nap, csak max.egyet-kettőt. De most lesz időm, úgyhogy hajrá. :)

Meg természetesen blogolni is fogok, ha már így belejöttem. :) Ehhez kapcsolódik a holnapi blogger-kihívás is. Mert egy blog ugyebár arról szól általában, amiben a vezető bloggere különösen is tehetséges. Mármint, általában inkább azt teszik fel a netre, nem? De én vagány leszek :D, és holnap elárulom nektek, hogy mi az, amiben nagyon nem vagyok jó. Mert hát, senki sem tökéletes, én meg sosem gondoltam magamról, hogy az lennék. :) A kisfüzetre is az van írva az egyik pólóra: "Sztár tanuló voltam - de fogalmam sincs, hogy történhetett meg." :) 

Hivatalosan is túl vagyok az utolsó előtti vizsgaidőszakomon. Kicsit különös belegondolni, hogy már csak egy lesz, és vége. :) Most olyan furcsán tompa vagyok, kicsit fáradt, de az agyam mégis pörög, csak hol lassan, hol nagyon gyorsan. Meg kellett állapítanom, hogy a január egy elég rossz hónap volt, és nem feltétlenül a vizsgaidőszak miatt. Szóval, nem szoktam ilyet mondani, de nem bánom, hogy vége van.

(forrás: Pinterest)

Tegnap ígéretemhez híven jön a kihívás második napja, amikor is arra a kérdésre fogok válaszolni, hogy milyen ruhákat hordtam 14-16 évesen? Ez így elsőre nem tűnhet olyan érdekes témának. Hiszen a 2000-es évek elején voltam tini, amikor valljuk be, elég gáz volt a divat. De az én öltözködésem egyébként is kitűnt a tömegből. Említettem már, hogy tizenkét éves korom óta szeretem a rap-et. Két év múlva pedig rákaptam a stílusra is, így bő farmerben, deszkás cipőben és lila DVS fullcap-ben jártam az utcákat - mindehhez pedig göndör haj társult. Hát igen, ez se ma volt. :) Nagyon jól éreztem magam abban a stílusban, és örülök, hogy idejében "kitombolhattam" magam ilyen téren. Nem voltam amúgy se kihívó, se fiús, viszont trendet teremtettem, a környékünkön ugyanis én voltam az első lány, aki ilyen sapkát hordott. Páran szintén elkezdtek vele próbálkozni annak idején, de egy hónap múlva megunták. Én körülbelül két évig hordtam. Olyan volt nekem, mint egy kis páncél. A simléderem mögé bármikor elbújhattam, és ez tetszett. Így láttak az emberek, ugyanakkor mégse. Ennek persze megvolt az a veszélye, hogy a legtöbben azt hitték, egy nagyon belevaló lány vagyok, aztán csalódniuk kellett, mert ez az öltözék egy szerény, visszahúzódó lelket takart. Nem voltam amúgy az  tipikus lázadó kamasz, nem próbáltam ki a cigit, nem ittam, nem készíttettem tetoválást, meg semmi ilyesmi, hanem rapper voltam. Külsőleg és belsőleg egyaránt. És nekem erre akkor nagy szükségem volt. 
Mi maradt mindebből mára? A zene mindenképpen, ez szerintem már nem is változik. Az öltözködésemben viszont már nem látszik meg a zenei stílus, de hát annak a korszaknak már egyébként is vége. De akkor mi található meg most a szekrényemben? Ha a színeket nézzük, leginkább a sötétkék, szürke, fekete és barna dominál. A farmert pár hónapja száműztem a ruhatáramból, és nem csak a tél miatt. Valamiért nem érzem jól magam benne, bár lehet azért, mert nagyon nehéz olyat találni, ami pont jó rám, nem tágul ki egy viselet után, és még a szára is kellően szűk. Mostanában inkább fekete sztreccsnadrágokat hordok (azt hiszem, ez a neve :) ), és idén végre valahára sikerült vennem a Tesco-ban egy fekete fűzős rövid szárú csizmát, úgyhogy megvolt az örömöm. :) Az egyetlen elem egyébként, ami megmaradt a régi stílusból, az a cipő. Van egy lila-sötétszürke, magasszárú deszkáscipőm, illetve inkább a sportcipőket részesítem előnyben. Tavaly nyáron kaptam ajándékba egy Converse-t, és bár azelőtt idegenkedtem tőle, mikor megtapasztaltam, hogy milyen benne lenni, az is a kedvencem lett. Szóval, inkább a kissé sportosabb ruhákat részesítem előnyben, de nem tudnám így kifejezetten jellemezni a stílusomat, csak azt tudom, hogy határozott elképzelésem van a ruhákról. A vásárlásra viszont nem fordítok sok időt, nem vagyok az a shoppingolós-fajta. Különös érzékem van hozzá, hogy kiszúrjam azt, ami kell. Van azonban egy hely, ahol órákat is el tudok nézelődni, szóval oda nem ajánlatos bejönni velem. De hogy mi is ez pontosan? Az majd holnap kiderül, amikor arra a kérésre fogok válaszolni, mi a legkülönösebb hóbortom (a sok közül). :)

Amikor ma reggel ötkor megszólalt a telefonom, legszívesebben én is visszafeküdtem volna a paplan alá, azon kívül, hogy majdnem elsírtam magam. De tudtam/tudom, hogy már csak ennyit kell kibírnom, és VÉGE. Azt is tudom, hogy sokaknak még vannak vizsgáik, úgyhogy ezzel nem "kérkedek" inkább, bár nem is áll szándékomban. :)

via GIPHY

Ma angol szakfordításom lesz. A rettegett vizsga... Tudom, hogy ennél nehezebbeket is megéltem, túléltem, de akkor is félek. Merő véletlen ugyanis, hogy nem németből csinálom a szakfordítást (bár ezt nem bánom, mert az angolt jobban szeretem). A gond annyi, hogy németből van nyelvvizsgám, és azt tanultam 10 éves korom óta, az angolt viszont csak gimiben tanultam, és csupán egy érettségim van belőle. (Én voltam az egyetlen az iskolában hosszú idők óta, aki egyszerre érettségizett két nyelvből) A gond az, hogy nincs szókincsem, és a kiejtésem, háát, az néha elég "szabolcsi". :D De bízom benne, hogy nem lesz nagy baj. Úgyhogy, megyek is tanulni, csak gondoltam, bejelentkezek így korán reggel - bár már annyira nincs korán, mert fél nyolc. 

Teljesen véletlenül találtam még nyáron egy harminc napos blogger-kihívást, amely szerint minden nap más és más információt kel megosztanom önmagammal kapcsolatban. Miután lefordítottam a kérdéseket (mert angolul vannak), és kiválogattam azokat, amiket jónak tartok, úgy gondoltam, akkor vágjunk bele. :) Igazából már tegnap el akartam kezdeni, a hétfő tiszteletére, de hát a kedd az még majdnem hétfő, meg különben is, ami késik, nem múlik. Szóval, jöjjön is a mai kérdés, amelyre válaszolnom kell: Honnan a Greta Chevelle név, és miért pont ez?
A magyarázat igazán egyszerű. A Greta az ugyebár az igazi nevem, merthogy tényleg Grétának hívnak. De mi a helyzet a Chevelle-l kapcsolatban? Aki kicsit is jártas a négykerekűk világában, az egyből rájöhetett, hogy ez egy autómárka. Igen, a Chevelle nem más, mint a Chevrolet Chevelle SS, ami így néz ki:

(forrás: Pinterest, kicsit átszerkesztve :) )

Ebből a modellből csupán egy generációt készítettek (ha lehet hinni az autoevolution nevű honlapnak, de miért ne lehetne?), és 1969-77 között gyártották. Jogos a kérdés, hogy miért pont ennek a klasszikus izomautónak a márkanevét választottam én blogger névnek? A válasz nem ebben a kocsiban, hanem úgy átlagban az izomautókban keresendő. Ugyanis annak ellenére, hogy lány vagyok, nagyon tetszenek ezek a darabok. Dodge Charger, Ford Mustang, Pontiac GTO, Shelby Gt500, igazából mindegy, csak '70-es évekből való legyen, és persze amerikai. A Chevelle azonban különös helyet foglal el a szívemben, bár pontosan magam sem tudom, miért. Akkor találkoztam először ezzel a kocsival, amikor megnéztem Dwayne Johnson "Rohanás" c. filmjét, és ott ugyebár a Sofőrnek ilyenje van. (Igen, tudom, hogy egy durva film, de elsősorban nem a Sofőr miatt! De majd erről is írok egy ajánlót, ígérem) Talán azért tetszik a Chevelle, mert olyan kis testhezálló, és hiába izomautó, mégsem olyan nagy, hanem kicsit csinosabb. De az is lehet, hogy a motorháztetőre festett két fehér csík fogott meg, bár ilyet igazából bármelyikre lehet festeni, szóval nem hiszem.
Egyébként nem vagyok azért annyira autóőrült. Pusztán önszorgalomból kezdtem el komolyabban tanulmányozni a kocsikat, jó pár évvel ezelőtt. Úgy voltam vele, nehogy már csak a színét tudjam megállapítani! Érdekeltek is, úgyhogy nekiveselkedtem, és megtanultam a márkájukat. Ma már néhányról azt is meg tudom mondani, hány hengeres motor van benne, de ez azért elvétve jellemző. Annyira sosem fogok érteni hozzájuk, mint a fiúk, de hát nem is ez a célom. Egyszerűen csak érdekelnek, ennyi.
A Greta Chevelle név azt hiszem, jól tükrözi a személyiségemet. A Gréta alapjáraton szerintem egy nagyon szép név, ami finomságot, de mégis egyfajta határozottságot sugároz magából. Elég karakteres névnek tartom, ami nem baj, hiszen én is ilyen vagyok: határozott egyéniség. A Chevelle pedig ezt tökéletesen alátámasztja, továbbá jelzi, hogy pontosan miben is áll az egyediségem - ami közel sem merül ki az izomautók szeretetében. Hát akkor?...

Holnap még közelebb kerülhettek a válaszhoz, amikor arra a kérdésre fogok válaszolni, hogy milyen ruhákat hordtam 14-16 éves koromban. :)