Íme a pillanat, amikor betekintést engedek az íróasztalomra. :) De most nem ez a lényeg, bár tény, hogy a bejegyzéshez sok köze van a laptopomnak - mint egyébként majdnem minden máshoz is az életemben. Ma ugyanis elkezdtem életem első kihívását, amely nem más, mint a NaNoWriMo, vagyis: írj egy könyvet 30 nap alatt.
Miért olyan nagy szám ez? Nos, az én esetemben nem azért, amiért általában gondolnák. Én ugyanis a másik véglet vagyok, vagyis aki képtelen nem írni. Van egy mappa a gépemen, "Jelenleg írom" címmel, és durván tíz félbehagyott regény található meg benne. Ezeket persze nem írom állandóan, de ha jön egy ihlet, muszáj elkezdenem - és általában abból az lesz, hogy egy szuszra legalább 20 oldalt le is írok. Ez egyébként nem olyan jó, mint amilyennek hangzik, mert sokszor félbehagyok egy sztorit egy másik miatt, aztán rájövök, hogy az az új ötlet még nem is olyan kiforrott, így hagyom, de az előzőhöz meg nehezen találok vissza... na mindegy, szóval nekem mindig Jókai Mór jut eszembe, mert róla tanultuk, hogy kevés idő alatt sokat tudott írni, könnyedén. Na, hát én is ilyen vagyok - mármint persze nem azt mondom, hogy felérnék az ő tehetségéhez, de ami a képzeletemet illeti, hát az szinte kiapadhatatlan. :)
Szóval, rátaláltam erre a kihívásra, amelynek az a lényege, hogy egy hónapon keresztül minden nap 1667 szót kell leírni. Ez jól hangzik, gondoltam, de már rögtön első nekifutásra sikerült is túllépnem a keretet kerek 9 szóval, és még többel is tudtam volna, de azt mondtam, állj! Úgyhogy szerintem nekem ez a kihívás elsősorban arra lesz jó, hogy megtanulom kontrollálni az írást. Mert ha én egyszer nekiülök... :) Persze, tudom, lesznek olyan napok is, amikor a hátam közepére sem fogom kívánni - mert egyébként tényleg van olyan, hogy napokig nem írok, bár ez általában önhibámon kívül van, és érzem is a negatív hatását. De most 30 nap alatt összehozok egy regényt, és ami még jobb, hogy ezt ti is nyomon követhetitek majd - bal oldalt a "Legújabbak" alatt, ha a kis képre kattintotok, akkor elolvashatjátok az aktuális részeket, de egyébként itt a blogban is mindig közölni fogom, hol tartok, mit tapasztaltam, stb. :)
Amúgy a "Rebels"-ről tudni kell, hogy ez igazból egy már meglévő történetem átirata lesz, amit 2015 nyarán írtam, és három kötetesre sikerült. Eredeti címe a "Rossz helyre születtem" volt. A szereplők és az alapkoncepció maradt, erről nem is árulok el sokat, majd meglátjátok, az a lényeg, hogy az eredeti variáció egy laza, romantikus tiniregény, a szokásos felállással: a herceg és a hétköznapi, külvárosi lány egymásba szeretnek, és sok nehézség árán, de végül győz a szerelem. Már az első kötetnél megálltam, de aztán a szereplők folytatást követeltek, így hát még írtam hozzá 2 részt - a harmadikat 2015.09.30.-án fejeztem be. Fú, most nézem, hogy azóta már jó sok idő eltelt, de igazából azóta sem hagyott nyugodni ez a történet, mert rájöttem, hogy tök jó az alapötlet, de nem jó volt a kivitelezés. Úgyhogy most belekezdtem. Újra. Vagy először? Ki tudja. :) Remélem, jól alakul, én magam is kíváncsi leszek rá. Olvastam valahol, hogy nagyon nehéz átírni egy már meglévő történetet, még a profi íróknak is néha beletörik a bicskájuk. Nos, én nem vagyok profi, de próbálkozni lehet. 
Egyébként a "Rossz helyre" születtem érdekessége, hogy ez az egyetlen könyvem, ami ott pihen a polcomon. Nem, nem adták ki, de a barátom segítségével mégis könyv formát öltött. :)

Bár már régen túlléptem a 235. oldalt, akárcsak a Törhetetlen, úgy A Lázadó c. könyv esetében is sikerült megtalálnom azt a tételmondatot, ami szerintem viszi az egész kötetet, és amiben össze van foglalva a lényeg. Mert végül is a 2. kötet, meg igazából már az első vége is felveti annak a lehetőségét, hogy Tris nem igazán tudja, mit is keres a Bátraknál. Hiszen ő eredetileg csak annyit látott belőlük, hogy rohangálnak az utcán, ugrálnak le-fel a vonatról, és ez számára, az Önfeláldozók beszabályozott életrendjéhez képest nagyon csábító volt. A szabadság. Talán kicsit elfogultan nézte a Bátrakat kívülállóként, aztán amikor bekerült közéjük, akkor döbbent rá, hogy nem is olyan tökéletesek, mint azt gondolta. De hát van-e egyáltalán tökéletes ember? Persze, hogy nincs. Mindenkinek vannak hibái. De amikor döntés előtt állunk, amikor az a tét, hogy az életünk további részét kik között fogjuk eltölteni, milyen környezetben, milyen társaságban, milyen hivatásban, akkor először mi is elfogultak vagyunk. Ez természetes, hiszen jobb esetben azt választjuk, ami vonz bennünket. Az elején pedig olyan könnyű megfogalmazni, miért vonz az a bizonyos lehetőség! A gondok akkor kezdődnek, amikor már úgymond nyakig benne vagyunk. Akkor döbbenünk rá, hogy mint minden más, úgy ez sem tökéletes, ez sem fenékig tejfel. Addigra már túl vagyunk nem egy sérelmen, fájdalmakon, sebeket is szereztünk, bizonyára csalódtunk is - ezek pedig könnyen padlóra küldhetnek minket. Van, aki ki is száll, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni a valósággal. Mert ez nem más, mint a valóság. A valóság pedig sohasem tökéletes. A valóság mindig tele van ferdeségekkel, hibákkal, és igen, fájdalmakkal is. Kerülhetünk padlóra, és lehetünk ott egészen sokáig is. Van, hogy úgy érezzük, küzdenünk kell a talpra állásért, és van, hogy úgy érezzük, képtelenek vagyunk felállni, mert annyira fáj. Van, hogy csak összegörnyedünkk, kétségbeesetten átöleljük magunkat, hogy így még kisebbek legyünk, és a könnyeinkkel küszködve könyörgünk a megoldásért, a kiútért. Csak egy kicsi fénysugarat, ami meggyújthatja a reménységet... 
Az  gond, hogy a körülöttünk lévőket akarjuk megváltoztatni legtöbb esetben, sőt, tőlük várjuk a reménységet, a jobbra fordulás lehetőségét. Ez nagy hiba. Először is azért, mert reménységet csak Istentől kérhetünk, várhatunk és kaphatunk. Másodszor pedig azért, mert a változtatást igenis önmagunkban kell elkezdeni. Maradhatunk a padlón egy ideig, ha így jól esik. De használjuk ki értelmesen az ott töltött időt. Hunyjuk be a szemünket, és utazzunk vissza az időben, megtalálva azt az eredeti indokot, azt az eredeti vezérelvet, azt az eredeti motivációt, ami oda vezérelt, oda hajtott minket, ahol most vagyunk. Mert az az eredeti hajtóerő a kulcsa mindennek! Igazából annak nem szabad elvesznie soha. Változhat menet közben a gondolkodásmódunk, fejlődhet a személyiségünk, erősödhetünk az ütések által - de az eredeti motiváció el ne vesszen, mert akkor elveszett az egész. Halványodhat, de ne tűnjön el. És ha eljön az idő, induljunk el keresésre, találjuk meg valahol lelkünk leghátsó rejtekében, ragadjuk meg, és hozzuk felszínre! Állítsuk helyre, mert idővel talán kicsit megkopott, de hát bizonyára nem hiába rejtettük el. Féltettük. A hivatásunk felé vezető motiváció megtalálása nagy kincs, hiszen ez fog bennünket megtartani azon az úton, amit választottunk. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Tris is tudta ezt, amikor a Bátrakat választotta. Az ő esetében ez volt a pályaválasztás. Elbizonytalanodott? Igen. Padlóra került? Igen. Dühös volt? Igen. Csalódott? Ó, hogyne... De 235 oldal után, egy paintball meccsen megtalálta az eredeti motivációját, egy színesre festett fekete ingben. Ez jelképezte számára, hogy miért is választotta ezt a csoportot. De ami még fontosabb: visszatalált a saját útjára. Önmagához. 

- Mi a baj, lélek? Mostanában olyan szótlan vagy.
- Ne is kérdezd, test. Nagyon fáradt vagyok.
- Ennyi? Hát akkor miért nem pihensz?
- Nem tudom, hogyan kell.
- Igazán egyszerű. Én, ha fáradt vagyok, kényelembe helyezem magam, alszok egyet, és pár óra alatt helyre jövök.
- Hogyan kell magam kényelembe helyezni?
- Hát úgy, hogy mondjuk lefekszel, és… Ó! Sajnálom.
- Semmi baj. Köszönöm a jó tanácsot, de sajnos nem sokra megyek vele.
- Miért?
- Mert az én fáradtságom teljesen más, mint a tiéd. Üresnek érzem magam, ugyanakkor nagyon nehéznek is. Érted ezt?
- Nem igazán. Sajnálom.

* * *

Először csak ezt a kis szösszenetet raktam fel, de túl hiányosnak éreztem, úgyhogy gondoltam, írok még hozzá, már csak azért is, hogy ne ilyen szomorú hangulatú legyen ez a mai bejegyzésem. :) Még akkor sem, ha tényleg fáradtnak, nehéznek érzem a lelkem. Ti voltatok már így? Nagyon különös, és elgondolkodtam azon, hogy a testre mennyire odafigyelünk, a lélekre pedig sokszor nem. Mert tényleg, hogyan is lehetne pihentetni a lelket? Ez egy nagy kérdés bennem, de most muszáj leszek rá választ találni. És tényleg: a léleknek is szüksége van a pihenésre, mert az is ugyanúgy el tud fáradni. Csak ez a fáradtság teljesen más, mint a testi.

Próbálom az olvasással pihentetni, vagy még inkább feltölteni magamat. Lassan elolvasom a Lázadót, már csak vagy 60 oldal van belőle. Lehet, hogy ma este végzek vele, még nem tudom. Igazság szerint a címe alapján több konkrét akciójelentre számítottam, de az eddig még mintha elmaradt volna, ráadásul nem is kaptam pontos választ arra, miért is lett a kötet címe A Lázadó. Na, de még van 60 oldal, és Veronica Roth-ot ismerve biztos a végébe fogja belesűríteni az izgalmakat. :)

Ja, és ha már regény, akkor a sajátjaimra is odafigyelek természetesen. :) Rájöttem, hogy elég rendszertelenül rakom fel a részeket, ami elsősorban nektek nem jó, szóval egy menetrendet készítettem, amit ide is leírok, de ha lejjebb görgettek, akkor bal oldalt a Regények modulban is láthatjátok. Tehát, mostantól a következőképpen alakulnak majd az új részek:

Örökké: szerdánként és szombatonként
Fordulópont: hétfőnként és csütörtökönként

Szóval, ezeken a napokon érdemes lesz figyelni a regényeket! :) És bizonyára láttátok, hogy egy újnak is felraktam az ismertetőjét, valamint tervezek egy új projektet, de erről egyelőre még nem árulok el többet. :)

Most járok A Lázadó c. könyv felénél - emiatt nem vagyok büszke magamra, mert már egy hete olvasom, de a betegség annyira levert, hogy nem volt kedvem olvasni, meg igazság szerint időm se volt nagyon... Na jó, nem magyarázkodok, a lényeg az, hogy nagyon le vagyok maradva, de már letettem arról, hogy egy hét-egy könyv, legalábbis A Lázadó esetében. Különben meg lehet, hogy kicsit direkt is olvasom lassan, mert egyrészt annyira jó, másrészt meg nagyon oda kell figyelni a részletekre, mert ha elkalandozom, egyből elveszítem a fonalat, ugyanis itt már mindegyik csoport játszik, ráadásul ott vannak a hűségesek és az árulók, na meg az Elfajzottak, ja és a csoportnélküliek...
De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ahogy haladok előre, rájöttem, hogy igazából hozzám nem is Tris karaktere áll közel, hanem inkább Négyes. Eddig ugyanis azt hittem, hogy Tris-szel tudok azonosulni, hiszen ő sem találta a helyét az előző csoportjában, ráadásul még Elfajzott is - de most, hogy haladok előre a történetben, már látom, hogy én inkább vagyok Tobias, ha mondhatok ilyet. Hogy miért?
Alapvetően azért, mert van egy éles különbség kettejük között: Tris a lázadó, Tobias pedig az ellenálló. Nem találtam jobb ellentétpárt, de mindjárt kifejtem. Tris miért hagyja ott a csoportját? Azért, mert nem érzi ott jól magát - ez most nagyon lesarkítva, de így van. Tobias viszont menekül - és itt találtam kapcsolódási pontot vele. Tris-t ugyanis szinte sohasem bántották, nem találkozott emberi rosszindulattal azelőtt, a családja is normális volt, tehát a szülei együtt voltak, szépen éltek, stb. Tobias-nak viszont a családja is széthullott, mert az anyja ott hagyta őket, és Tobias-ban ez hatalmas törést okozott - mint ahogy általában egy válás mindig törést okoz egy gyerekben, igaz, itt most nem válás történt, de húzzunk most párhuzamot ezzel. Szóval, az a lényeg, hogy Négyesnek hamar fel kellett nőnie, és tizenhat évesen döntenie kellett: marad ez az áldatlan állapot, vagy menekül. És ő menekült. Talán nem is nézte, hogy hova, de menekült, mert úgy érezte, nem bírja tovább, vagy még inkább: szeretethiánya volt. Ezen a ponton felfedezhető egy kis lázadás nála, de mégsem úgy, mint Tris esetében, mert ennek legalább van értelme. És hogy miért választotta a Bátrakat? Talán azért, hogy meg tudja magát védeni, de ha belegondolunk, hogy a Bátrak tulajdonképpen a társadalom védelmezői, akkor szerintem Tobias-t tudat alatt inkább ez vezérelte - ezt mutatja az is, hogy nem tudott azonosulni az Eric által hozott új, kíméletlen szabályokkal. Tobias tehát a sok rossz ellenére mégsem csalódott az emberekben, hanem inkább arra vállalkozott, hogy segít nekik. Ráadásul nem hagyta maga mögött  múltját, hanem újra és újra alávetette magát a félelemszimulációnak, hogy legyőzze a félelmeit, és így megszabadulhasson tőlük végre. Fel akarta dolgozni a múltbeli sérelmeket és traumákat, amelyeket elszenvedett. 
A másik alapvető különbség köztük, hogy Tris, bár ott hagyta a csoportját, azért idővel visszavágyott hozzájuk - bár ez érthető, ha arra gondolunk, hogy az ő családja egy tipikus mintacsaládnak is nevezhető. Tobias határozottan kitartott a döntése mellett, ez pedig erős jellemre vall. És itt az újabb különbség: Tris jelleme még kiforratlan (kíváncsi leszek, hogyan alakul a történet előrehaladtával), Négyes viszont egy önálló, kiforrott egyéniség, akinek az elhatározását nem ingathatja meg semmi. Higgadt, reális, tudja, mit akar, tisztában van az elveivel. Ő nem lázadó, hanem ellenálló - ellenáll, ha olyasmibe ütközik, ami ellenekzik az elveivel.
Igazából én is ilyen vagyok. Nekem is korán fel kellett nőnöm. Nekem is meg kellett tapasztalnom, milyen az, ha széthullik egy család. A pályaválasztásomban kicsit benne volt annak a reménye is, hogy majd az egyetemen megtalálom a barátaimat. A nehézségek ellenére kitartok a döntésem és a választott hivatás mellett, mert tudom, ezt szeretném. Nem lázadok, higgadt tudok maradni, csendben szemlélődök, de ellenállok, ha valami olyasmibe akarnak belerángtani, ami az elveimmel ellenkezik. Attól, hogy nem emelem fel a hangom nyilvánosan (mint ahogyan azt sokszor Tris teszi), vannak dolgok, amikkel nem értek egyet, például az indokolatlan rosszindulat, azzal, hogy egyesek lenéznek másokat, vagy azzal, hogy egyesek alacsonyabb rendűségi érzéseket keltenek másokban.
Négyes tudja, hol a helye, nem keveredik feleslegesen bajba, nem jártatja feleslegesen a száját, csendben teszi a dolgát és kitart az elvei mellett. Én is ilyen vagyok. És most, hogy találkoztam Négyes karakterével, már nem is érzem magam annyira egyedül. :) (Ami lehet, hogy furcsán hangzik, de egy "könyvmolynál" teljesen elfogadott, ha ilyen szinten kötődik egy szereplőhöz.)

Március … mi a titkod? Téged mindenki vár. Téged mindenki szeret. Te elhozod a jó időt, a tavaszt. A tavasz, igen… Nem vagy te egy kicsit agyafúrt? Kecsegtetsz minket a tavasszal, aztán végül nem lesz belőle semmi. Egyik percről a másikra zöldbe borulnak a fák, a téli kabátot pedig pulóverre cserélhetjük. Ráadásul egy órát el is veszel tőlünk, kedves március… ez nem szép.
Ne értsd félre, szeretlek. De ha lehetne egy kérésem, idén szeretném látni, érezni a tavaszt. A rügyeket is, nem csak a virágokat és leveleket. Az újjászületés, az ébredés folyamatát. Hogy nekem is legyen időm felébredni a téli hidegből.

* * *

Bevallom, sosem írtam még száz szavas fogalmazást. Talán azért, mert számomra ez nem is fogalmazás, csak egy kis... szösszenet. Nem tudok keveset írni, úgyhogy a novellaírás sem az én műfajom, bár sokszor próálkoztam vele. :) De most úgy döntöttem, megpróbálom. Így sikerült. De olyan kevésnek éreztem, hogy úgy gondoltam, muszáj még írnom hozzá. Bár a márciusról és a tavaszról tényleg nincs több gondolatom. A fenti 100 szóban mindent összefoglaltam. Röviden, tömören, lényegretörően. 
Tegnap kicsit kreatívkodtam, és készítettem néhány avatart. Igazából az adta az ihletet, hogy tegnap, amikor kimentünk sétálni, láttam motorosokat a villamosmegállóban és egyből eszembe jutott az a Facebook-os kép, miszerint valakinek a tavasz hangja igazából ez, nem pedig a madárcsicsergés. :) Meg láttam azt a szép piros Ford Mustang gt500-at, ami csak néhanapján szokott erre járni, úgyhogy végül ezek adták a kezdőlökést a következő avatarok elkészítéséhez. Nem nagy szám, de életem első avatarjai, szóval talán ez mentség lehet. :)