Az ALLIN Award, vagy másnéven Blogger Encouraging Award egy olyan díj,melyet minden hónapban egy általam választott bloggernek adok. Mint a nevében is benne van, ez egyfajta bátorító díj, amely arra buzdít, hogy mindent bele! :) Bloggernek lenni nem könnyű, éppen ezért gondoltam arra, hogy minde bátorítás jól jön. ^^
Cserét a chat-ben kérhetsz! Különösebb kikötésem nincs, csak hogy szép, rendezett, igényes legyen az oldalad, és hogy cserébe te is tegyél ki engem! :) Helyek száma nincs korlátozva!
Mindig sérelmeztem, amikor azt mondták rám, szabolcsi vagyok. Persze, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye a szülőföldem, de én kikérem magamnak, nem vagyok szabolcsi! Szatmári vagyok, mégpedig törzsgyökeres. (igaz, hogy vannak sárvári felmenőim is) Szatmárnak azon kis részén nőttem fel, amennyi megmaradt Magyarországnak, nagyobbik része ugyanis már Romániához tartozik. Talán ezért is neveznek minket kapásól szabolcsinak, másrészt pedig van ennek a megyének egy nagyon jellegzetes tájszólása. Azért mondom így, mert minden egyes ilyen, egy adott tájegységre jellemző beszédstílusi jellegzetesség tájszólás (szerintem), tehát az is zavar, amikor nemes egyszerűen "parasztos beszédnek" titulálják. Igen, ez kicsit más, egy kicsit furcsa, de attól még ez is ugyanolyan, mint Szeged környékén az "ö" betűzés, vagy a Nógrád megyei beszéd. Most tehát hoztam nektek néhány kifejezést, illetve hangtani sajátosságot, lássuk tehát a Szatmári Szlenget. :)
jösztök – jöttök
ide adod – amikor kérünk valamit
rétoja – létra
putina – az az edény, amiben a zsírt tároljuk
góré – kukorica tárolására szolgáló építmény (máshol kas)
málé, tengeri – kukorica
atléta – trikó
tészta – süteményre és főtt tésztára is egyaránt mondjuk
telázsi – spájz
pulya – gyerek
Sziasztok! Képzeljétek, amikor ma felmentem Facebook-ra, akkor kihozott egy tavaly ilyenkor megosztott bejegyzést, ami az én egyik blogbejegyzésem volt. Mikor megnyitottam, egyből arra gondoltam, Isten mennyire tudatosan szervezi az életünket, ugyanis most nagyon is aktuális ez a téma az életemben, ami nem más, mint a félelem. Arra gondoltam tehát, hogy ismét megosztom ezt a bejegyzésemet, néhány kiegészítő gondolattal. (az eredeti bejegyzést itt olvashatjátok)
Mondhatjuk, hogy naponta élünk át veszteségeket, kisebbeket, vagy akár nagyobbakat. Ha ezt a szót halljuk, általában halálesetre gondolunk először, de az is veszteség lehet, hogyha pl. elveszítjük a kedvenc könyvünket. Egyvalami közös ezekben a dolgokban: ha veszteséget élünk át, akkor kétféle állapot keletkezhet: félelem, vagy gyász.A gyász alapvetően jó, hiszen ez a folyamat segít abban, hogy feldolgozzuk a történéseket, a veszteség fájdalmát, és hogy ne maradjunk benne a szomorúságban. A gyászt éppen ezért meg kell élni, ennek módja azonban személyenként eltérő lehet. A félelem viszont már rossz dolog, mert az megbénít, visszahúz. A félelem tehát egyáltalán nem használ nekünk, éppen ezért, bármennyire is nehéz, de uralkodnunk kell rajta. Összeszedtem 5 módszert, melyekkel könnyebben úrrá lehetünk a félelmeinken.
Sziasztok! Ma egy olyan dologba engedek betekintést nyerni, amely tapasztalataim szerint sokaknak kicsit rejtélyes lehet, mégpedig a prédikáció írás. Miben másabb a prédikáció, mint mondjuk egy novella? Mi kell ahhoz, hogy megszülessen egy prédikáció? Erről fog szólni ez a mai bejegyzésem. :)
Először is, le kell szögezni, hogy a prédikációt minden teológus/lelkész másként írja meg. Ennek is van egyfajta rituáléja, így személyenként eltérő. Most tehát csak a saját magam szokásairól fogok írni.
A ráhangolódás, vagy előkészület fázisa
Általánosságban elmondható, hogy a prédikációt, bár emberek írják, mégiscsak Isten szava. Ami tehát elhangzik a szószéről, az Istentől ihletett, Ő adj a szánkba a szavakat, mint annak idején a prófétáknak. Isten azonban nem robotoknak, hanem személyiségeknek teremtett minket, így hát megvan az a szabadsága egy prédikátornak, hogy beletegye saját magát is az általa megírtakba és elmondottakba. Ez az alkotási szabadság, amellyel élnünk is kell, hiszen mi sem hiányozhatunk a prédikációból. Azonban az alapját mégiscsak Isten adja, így mielőtt bármit is elkezdenénk, mielőtt tollat vagy billentyűzetet ragadnánk, imádkozni kell. Ez nem lehet formalitás, nagyon is komolyan kell venni. Elég csupán egyetlen mondat is, ha szívből jön, a lényeg, hogy kérjük Isten vezetését, azt, hogy Ő maga helyezze az Igét a szívünkre.
Nálam ez az előkészület fázisa akár napokig is eltarthat, attól függően persze, hogy mennyi időm van megírni a prédációt, mert olykor előfordul, hogy váratlanul jön be egy szolgálat, és mondjuk előző nap tudom meg, hogy másnapra készülnöm kell. Ilyenkor azért parásabb a dolog, hajlamosabb vagyok jobban rágörcsölni. De eltekintve a rendkívüli esetektől, nem kezdek hozzá addig a prédikációhoz, amíg be nem lobbant az agyamban az a bizonyos szikra. Ugyanis nem látom értelmét annak, hogy ott üljek órákig a laptop előtt egy üres nyitott Word dokumentum társaságában. A prédikációnál ez nem megengedett, mert akkor beleesnék abba a hibába, hogy csak önerőből akarnám megírni.
Hogyan választok Igét?
A lehetőségek tárháza igen széles, mivel nekünk, reformátusoknak nincs konkrét igerend, amit követnünk kellene. Ha valaki mégis szeretne valamiféle folyamatosságot és segítséget, akkor ott a Bibliaolvasó Kalauz, ami azért jó, mert a napi igéknél van egy rövid kis magyarázat vagy elmélkedés is, ami segíthet. Én is szoktam alkalmazni a BibOlKa-t, azonban hiszek abban, hogy az Ige bárhol, bármilyen formában felbukkanhat - mivel ezt már konkrétan megtapasztaltam. Ami azonban nem jó megoldás, de volt, hogy én magam is kipróbáltam:
- kinyitni a Bibliát valahol: ez jól hangzik, viszont amellett, hogy értelmetlen idővesztegetés, ráadásul megcsúfolása Isten Igéjének. Ezzel ugyanis mintha egyfajta "szerencsesütinek" tekintenénk a Bibliát, pedig nagyon nem az. Persze, ha magától nyílik ki valahol, annak már lehet valami jelentősége. De az, hogy leülünk, és nyitogatjuk eszeveszetten, csak annyit jelent, hogy a nekünk tetsző Igét keressük. Abban meg mégis, hol marad Isten?
- témához választani az Igét: tegyük fel, hogy nagyon szeretnk írni a megbocsátásról, így hát ehhez keresek valmi jó kis frappáns történetet, vagy igét. Stop! Nem a téma hozza magával az Igét, hanem az Ige adja meg a témát. Ez alapszabály. Mert ha fordítva csináljuk, azzal megint önmagunkat helyezzük előtérbe,és akkor megint hol marad Isten?...
Elgondolkoztam azon, hogyan tudunk mi, emberek, irgalmasan viselkedni egymással szemben. Ha nagy általánosságban nézzük ezt a témát, akkor könnyű a közhelyekben elveszni: adjunk az éhezőnek, segítsünk a rászorulóknak, stb., stb. - de valójában már itt elbukunk, hiszen ha látunk egy hajléktalant, sokan inkább elfordítjuk a fejünket, meg különben is, ki tudja, tényleg szüksége van-e arra a pénzre, vagy tényleg arra költi-e, amire költenie kellene. Ez nyilván kétirányú dolog, hiszen vannak, akik visszaélnek a másik jóindulatával, viszont olyan is van, aki minden különösebb ok nélkül bizalmatlan, de hát nyilván ennek is oka van, mint mindennek... Szóval, ez egyfajta ördögi kör, de talán nem is fontos, hogy kibogozzuk ezeket a már nagyon összekuszált szálakat.
Irgalmassággal fordulni a másikhoz igenis tudunk, és kell. Mert mindenki életében vannak olyan személyek, akiknek erre szükségük van. Nem is gondolnánk talán, de közeli hozzátartozókról, barátokról, ismerősökről van most itt szó. Olyanokról, akik lelki mélységeket élnek át. Akik nem fizikailag, hanem lelkileg éheznek. És igen, tudunk rajtuk segíteni, egy beszélgetéssel, odafigyeléssel, törődéssel. Hogy érezzék: nincsenek egyedül.
Csakhogy, sajnos vannak olyan helyzetek, amikor mi mégsem tudunk segíteni. Amikor a másik olyan állapotban van, hogy a mi jólelkűségünket nem tudná kellően befogadni, és így csak rontanánk a helyzetén. Van, amikor a másik érdekében kell keménynek lennünk, és fájó szívvel bár, de elzárkózni a beszélgetéstől. Azt hiszem, ez a legnehezebb, de meg kell tanulni, mert van, amikor már nagyobb segítségre van szüksége az illetőnek. És itt most nyilván sokan az orvosi segítségre gondolnak - pedig nem erről van szó. Persze, van, amikor tényleg az kell. De itt most mégis másvalakire gondolok: Istenre.Amikor azt érezzük, hogy hiába minden erőfeszítés, mi már nem tudunk többet tenni a másikért, akkor az a legjobb, amit tehetünk, hogyha imádságban Isten kezébe helyezzük az illető életét. Most lehet páran azt gondoljátok, hogy ez megint milyen közhelyes dolog már. Pedig nem az. Aki valaha is próbálta már legalább egyszer az imádság erejét, az garantáltan nem csalódott. Hogyha valakik még mindig úgy gondolják, hogy ez csak valami vallásos-keresztyén-közhelyes maszlag, akkor itt egy részlet egy közismert világi filmből, közismert színészekkel, ami talán többet mond minden szónál. Úgy gondolom, ha mást nem, egy próbát megér ez az imádság-dolog. Végül is, nem veszíthetünk semmit, nem igaz? :)